Így volt

Tudod, a Hegyi beszédedért
Szerettem én Beléd,
Borsódzott a hátam,
S a szívem szegült Melléd.

Lelekes baka voltam,
Ki nem állt be a csapatodba,
S mintha elfelejtettelek volna,
De nem mondtam le Rólad soha.

Ott pihentél valahol,
Szívem mélyen, legalján,
Tudtam, hogy még egyszer majd,
Sírok Téged hallgatván.

Újra Téged hallgattalak,
Forrón hulló könnyek között,
Sokáig csak beszéltem,
De nem volt tett a szavak mögött.

S úgy lett, ahogy jóelõre
Megmondtad, hogy jól figyeljek,
Vihar tombolt, dúlt ellenem,
S a lelki házak romba dõltek.

Újra kezdtünk építeni,
Kemény szikla kõalapra,
Oly nehezen emelkedik
Kemény falnak minden sora.

Bajból-bajba bukdácsoltam,
Vakon törtetve elõre,
Gáncsok között botladozva,
Zuhantam sok mély verembe.

De Te mindig velem voltál,
Nem hagytál el engem soha,
Szemem egyre nyitogattad,
Tépted a hályogot róla.

Amikor majd elém toppansz,
Légy irgalmas hozzám kérlek,
Ne szégyenits útaimért,
Fátyol fedezze azt végleg.

Lehet, hogy nem minden volt így,
De ez  az, ami elém lebbent,
Hamar papírra vetettem,
Míg a galamb el nem rebbent.