Válasz a hazafinak

Keze a lobogón, esküszik a hazafi,
Életre-halálra, a hazát majd megvédi,
Azért a földért, adja majd életét,
Melyért annyi õse, ontotta már vérét.

Válaszom az, hogy egy az én hazám,
Hová letelepszik Mózes és Ábrahám,
Egy a cél, amiért nem sajnálom vérem,
Ő adta nekem, Ki megváltott engem.

Lobogó zászlók közt, szavaló hazafi,
Tenger nép tapsolja, vérüket pezsdíti.
Szentül megfogadják: Védjük a nemzetet!
Helyreigazitjuk majd a történelmet.

Válaszom az, hogy egy az én népem,
Mely a zászlós Bárányt követi szépen,
Az idõk sodrába, hogyan nyúlhatsz bele?
Hiszen tudta nélkül egy veréb se eshet le.

Főhelyen ülve nagyokat beszél,
Õ most az új vezér, ki jobb lesz a réginél,
Dicső szent jövõre csalogatja népét,
Most aztán legyõzi õsi ellenségét.

Válaszom az, hogy egy az én vezérem,
Nem ûlt fehér lovon, sem királyi széken,
Szamárháton vonult be az én szívembe,
Ezért lelkesedek csupán csak Őérte.

Tiéd vagyok

Hegyi beszédeddel szívem megkongattad,
Mint egy bûvös mágnes, magadhoz vonzottad,
Azóta Teérted sokmindent megtettem,
De valahogyan boldogabb nem lettem.

Parancsolatodért hevesen kûzdöttem,
Inam szakadtáig kõfalat emeltem,
De hiába bírkóztam gyengeségemmel,
Megtelt a két markom vereségemmel.

Fontos volt számomra sokféle tudomány,
Nagy cselekedetek, emberi csinálmány,
Tehozzád mindennek, biza nem sok köze,
Valóban, mint mondtad, távol állsz Te tõle.

Nem ez az igaz út, én most már belátom,
Nem ez a szûk ösvény, õszintén megvallom,
Nem vezet a célba, melyet megígértél,
Egyedül Te vagy az, ki érettünk szenvedtél.

Minden vereségnek egy csupán az oka,
Én akartam lenni napjaimnak ura,
Gyáva voltam igazán rádbízni magam,
Veled is, meg nem is, volt a benső szavam.

S ha végre-valahára, lelkem Terád bíztam,
Valahol mindig, egy picike rést hagytam,
Ahol aztán majd, elfuthatok Tõled,
Óh pedig, én bolond, mit érek nélküled?

Semmit érõ szóval, átadom most szívem,
Ismét neked adom ronggyá nyűtt életem,
Jöjj édes Jézusom, birtokold teljesen,
Egy csipetnyi darab se maradjon meg nekem.

Illésnek

Térdepelsz a vörös porban,
Szüntelenül, éjjel, nappal,
Csend üvölt a pusztaságban,
Birkózva a forrósággal.

Nem bújhat ki leple alól,
Csupán szíved dobbanása,
Hitet pumpál, szelet csihol,
Zivatar lesz szikrázása.

Felhõ legel az ég alján,
Fejét riadtan felkapja,
Borzolódik kócos gyapja,
S a szárazságot szimatolja.

Kergült juhként iramodik,
Bárányait összehívja,
Kifosztva az ég sarkait,
Elmenekül messzi tájra.

Recsegés a föld sóhaja,
Néma kövek foga roppan,
A dühös nap tüskéit szórja,
Csak a homok sül boldogan.

Nem fürdik a kõszáli sas,
Kigyó sem síklik a porban,
Csupán a te szikár melled
Feszül vértes akaratban.

Ha betelik félig az idõd,
Izzó szemed felemelve,
Megfordítod bensõ erõd,
Enyhülésnek szelét kérve.

Megérzik a zsibbadt szelek,
Izgatottan összefutnak,
Felszusszanva fognak kezet,
S a felhõ nyájért elrohannak.

Kék mezõkön terelgetve,
Kacagják a durcás napot,
Fátylat terítnek szemére,
Nem hagynak egy szabad foltot.

Bárányokból nõtt vad kosok,
Viaskodva összecsapnak,
Bõszen dörgõ villámlások,
Szarvaik közt burjánzanak.

Szíved irgalma ha cseppen,
Odabent a mélységekben,
Felhõnyáj mind köréd lebben,
Megfürödve könnyeikben.

Mossák teveszõr ruhádat,
Lefésülik csapzott hajad,
Megpuhítják repedt ajkad,
Oltogatják irtó szomjad.

Vár már rád az új gúnyád,
Hogy felöltsed a csillogót,
Mint ahogy a Jordán várt,
Hogy merithesd a Megváltót.

Szeretlek-e

Szeretlek-e Uram Téged?
Zengi-e szívem jóságod?
Hajtom-e eléggé magam?
Építem-e az Országod?

Egyedül a Te kegyelmed,
Terelt ki a mély gödörbõl,
Láttam, hogyan formál kezed,
Eleven húst kõszívembõl.

Kiáltom-e háztetõkrõl,
Uram, nagy a te irgalmad?
Repesek-e szeretettõl,
Dícsérve szent igazságod?

Kérés

Nyíljon meg a fülem szavaidra,
Hajoljon nyakam akaratodra,
Lássa meg szemem kívánságod,
Alázzam meg szívem, mikor hívod.

A Te napod mindig megszenteljem,
Házadban örömmel ünnepeljem,
Szolgáidat soha ne bíráljam,
Ha te elfogadod, én is elfogadjam.

Szeretet lakózzék énbennem,
Ragyogjál mindig a szívemben,
Világítsak mindig Tégedet szolgálva,
Békesség lépjen minden nap nyomomba.

Add meg az én tetteimet

Hol vannak az én tetteim,
Szavaimnak estápjai,
Miért nincsenek a nyomomban,
Erõt adva támogatni,
Hitem, magas szárnyalásom,
Gyermekkori csodás álmom,
Hogy gyõzhetném zuhanásom,
S lenne ma bizakodásom?

Így, amikor hátranézek,
Sír a lelkem, szívem zokog,
Csupa mély gödröket látok,
Sárban elcsúszott lábnyomot.
Mit mutassak, hogyha kérdi,
A kárörvendő gúnyoló?
Hol van a te fennkölt hited,
Mire volt az neked jó?

Uram, növeld  hitemet,
S add meg az én tetteimet,
Hogy futásom legvégére,
Nyerjek örök életet.
Kérlek, ne légy kemény bírám,
Inkább kegyes oltalmazóm,
Segíts be a falak mögé,
Segíts bejutni az Ajtón.

Felirat hozzáadása

Állj igyekvõ vándor

Állj  igyekvõ vándor,
Állj meg egy szóra,
Gondolj egy percet
Utolsó órádra.

Látva poros útad
Taposómalmát,
Járd meg Somlyó hegyét,
S Pünkösd búcsúját.

Szívedbe engeded
Hivogató Nevét,
Bizonyságtételnek
Vásárolod jelét.

Ekkor rádpillant
A nagy Figyelõ,
Nyomodba szegõdik,
Hazakisér Õ.

Fõhelyre állítod,
Bizony rátelepszik,
Kegyelem foszlánya
Mindig rajta nyugszik.

Mikor senki nem lát,
Letérdelsz eléje,
Táruló szívedet
Helyezed ölébe.

És ha ezt megteszed,
Többé már nem sötét,
Hatalmas csillag vár
Mikor eljön a vég.

Fohász

Szorosan tereltél,
Magadhoz öleltél,
Egykor engem is
Barátodnak neveztél.
Gyengeségemért
Soha el nem üznél,
Minden gyilkos verembe
Utánam jönnél.
Sebemet gyógyítod,
Fekélyem ápolod,
Görnyedésem napestig
Bíztatva karolod.

Jó gyónás

Homályos erdőben szaladok rémülten,
Iszonyat forgatja tőrét a szívemben,
Sejtelmes árnyak nyújtóznak utánam,
Karmaikkal tépnek rohanásomban.

Mindhiába küzdök ki a világosra,
Csak mélyebbre tévedek, sűrű bozótba,
Erőm elhagy, érzem, zokogva lerogyok,
Uram! Uram! - kiáltok - Oly elveszett vagyok!...

Mikor a földön már épphogy csak kúszok,
Meglátom a házat hol egy lámpás pislog,
Lobbanó reményem szárnyat ad énnékem,
Hazaérkeztem, nem kell már rettegnem.

Előtted térdelek, a könnyem úgy csurog,
Szívem rengetege egyre csak suhog,
Szelíden hallgatsz míg szélcsended árad,
Füled meleg örvény, mely kegyesen bíztat.

S míg az évek szennyét tölcsére elnyeli,
Piszkos ruhámnak is eltünnek foltjai,
Letépett szárnyait láng varja helyére,
Emlékszem rá, mint asszony a szülésre.

Szavaid rebbenő gyémántszitakötők,
Szárnyai szórják a csillámpor felhőt,
Árad a sűrűben világosságod,
Szakad a sötétség, mint a megszűnt átok.

Csillogó hajnalon megnyílik a vadon,
Tágas gyümölcsösben lélegzek szabadon,
Te állsz egy fa alatt, hófehér köntösben,
Te vagy a kertész ki kulcsot tart kezében.

Táncolni szeretnék ottkinn a kertben,
De te még marasztalsz fényességedben,

Eleven kenyeret adsz nekem szentélyből,
Könnyek közt hálálom lángra gyúlt szívemből.

S amint az életet magamhoz vettem,
Valaki gyöngéden biztató mögöttem,
Ez itt a pillanat, ragadd meg gyorsan,
Borulj a kezére ajkaddal hálásan.

Mélyen meghajolva csókolom a kezed,
És egy pillanatra összeforrok veled,
Ekkor omló porként rogyok le előtted,
Arccal a kőpadlón látom a nagy eget.

De már nem is kőpadló az, hanem kristályfelhő,
Suhan a magasban akár egy repülő,
Végtelen horizont, irdatlan magasban,
Ó kegyes, hatalmas, nem hagysz a porban.

Kinyitom szemem, s dermedten bámulom,
Csókom a sebhelytől ragyogó kézháton,
Minden oly tiszta, mit érzek, mit hiszek,
Velem a Király, kit oly nagyon szeretek.

Egyetlen szavára mindketten lebegtünk,
Amikor ránk lehelt, ővele repültünk,
Lám, te a kezedet bámulod ámultan,
Parázsló ajakkal mosolygok kábultan...

A létrán

Behúnyom könnyezõ szemem,
Magamat boldognak hiszem,
Tenyerembe hajtom a fejem,
Lényemet elrejtve érzem.

Sír a szorongó szívem,
Sír benső sötétségem,
Keblemet ezer kín tépi,
A kõsziklát nehéz bot töri.

Tenyerem éjszakájában,
Létra nyúl felfele homályban,
Sekrestyémben ismerõs már,
Bátorítva énrám vár.

Lefelé nézni se merek,
Helyben állni még jobban félek,
Az alsó fok mindig sötétebb,
A felsõ meg kegyesen fehérebb.

Lélek, lépek, reszketve lépek,
Gyenge karom erõtlen remeg,
Nehezen húzom magamat fel,
Szívem diadalt énekel.

Amint egyre fejebb lépek,
Annál inkább jobban félek,
Nehogy egyszer visszacsússzak,
Sötét mélybe lezuhanjak.

Vágyva-szorongva remélek,
Egyszer majd valahogy felérek,
Akkor majd ruhámat ledobom,
S két karjom Tefeléd nyújthatom.

Esedezés

Érveltem, kutattam,
Terólad szavaltam,
Sokmindent vitattam,
Nem leltem nyugalmam.
Szennyeztem szent Neved
Tisztátlan szájammal,
Gondolatommal is,
Pennám hegyével is.
Igédtõl hevültem,
Eleget nem tettem,
Ugyan mit remélnék,
Miben kapaszkodhatnék,
Hogy fejem emeljem,
Porból kivehessem,
Hogy Terád merjek nézni,
Bocsánatot kérni.

Milyen csodálatos vagy

Miképp mondhatnám én el
Milyen csodálatos vagy,
Hogyan festhetném én le,
Milyen dicsõséges vagy.

Ki foghatná fel elmével,
Milyen magas a Te trónod,
Hogyan mérhetné a vízcsepp,
Végtelen nagy óceánod.

Ha az ember eléd állna,
Dörgõ, villámló szavadra,
Arcát temetné a porba,
Elbújna egy egérlyukba.

De este, mikor letelepszik,
A tûz mellé sirdogálva,
Melléülsz és átkarolod,
Vigasztalod kezét fogva.

Ne keseregj, higgy és bizzál,
Bűneid megbocsájtattak.
Holnap szavam szerint járjál,
S az élet útjára kaptatlak.

Uram, jöjj el énhozzám is,
Ma is várlak, úgy kivánlak,
Fogd a kezem, vigasztalj meg,
Bátorsággal bizakodjak.

Nem voltam ott

Nem mertem a Jordán vizét,
Kifogva, míg folyt le Rólad,
Nem csodáltam az ég színét
Megpillantva mikor hasadt.

Rabja voltam mély pincének,
Hol a sárgás szennylé csöpög,
Hol halottak nyüzsögnek,
S dühödten a sötét röhög.

Nem kerestem sarud nyomát,
Kiöntve helyét arannyal,
Nem eveztem át éjszaka,
Követve lépted csónakkal.

Küzdve úsztam nyálkás lében,
Iszonyatban fürödve,
S égszinkék forrásra leltem,
Ott ahol a nap ragyog be.

Kecmeregtem nehéz sárban,
Ki a napsütéses rétre,
Messzibõl egy templom hívott,
Tornyával  rám integetve.

Nem pihentem meg vándorként,
Virrasztva a kertben Veled,
Nem ítéltek el latorként,
Hogy jobbodra feszítsenek.

Magas falon ügyeskedve,
Téglát hordtam peremre,
Megszédültem, s remegve,
Hamar leszálltam a földre.

Nem álltam a kereszt alatt,
Csókolgatva vérzõ lábad,
Nem hallgattam sóhajodat,
Nem sírattam magányodat.

Sötét árnyak ólálkodnak,
Pajzsod alatt remegek,
S ha rettegek, hogy kicsalhatnak,
Terád bízom lelkemet.

Van még szeretet a földön

Utcasarkon gyomor korog,
Sovány, kinyújtott kéz remeg,
Csörög a pénz, sûrûn potyog,
Hull zörögve, bõven pereg.

Csípõs szélben kucorog,
Libabõrös, didereg,
Meleg ruha egyre potyog,
Hull ûzve a hideget.

Betegágyban megtört szempár,
Erõtlenül, mozdulatlan,
Kilincs tapad kézbõl-kézbe,
Hull a vigasz lankadatlan.

Rácsok mögött lehajtott fej,
Leejtett kar, reménytelen,
Beszélõben gyurakodás,
Hull a biztatás szüntelen.

Nem ismersz és nem ismerlek,
Hívlak és te szaladsz rögtön,
Van még jó szív az ég alatt,
Van még szeretet a földön.

Ismerlek és te is ismersz,
Te vagy Simon, Veronika,
Van még szeretet a földön,
Érzed, szíved ezt dalolja.

Meglátod a gyengeségem,
Ernyedt vállam, verítékem,
Van még szeretet a földön,
Meglátod a szenvedésem.

Koldusként

Velem voltál mindenhol, mindenkor,
Igámat emelted, ki tudja hányszor,
Láttad, hogy elveszve egyre csak kódorgok,
Sötét, sûrû ködben árnyadtan kóválygok.

Céda gondolatom nem szegült nyomodba,
Oktalanul futtam ki a nagyvilágba,
Sohasem hittem volna el magamról,
Senki sem mesélt a tékozló fiúról.

Álom vagy valóság, magamba fordulva,
Lelkem lángok közt, készül lemondásra,
Olvasztott ólom, bûzös fekélyt perzsel,
Megégve, kínokban, tisztulva török fel.

Nem láttam meg, ha nyújtottad a kezed,
Zavaros vizeken ismertem meg Neved,
Sûlyedtem a mélybe, süppedõ mocsárba,
Rád gondolva csúsztam, latyak ingoványba.

Zokogva kínlódtam az ûrt betölteni,
Torkon csurgó vízzel szomjúságot sírni,
Kongó üres szívvel, jobb felé fordultam,
Ösztönöm Feléd vitt, de semmit sem láttam.

Velem voltál akkor is, mikor messze néztem,
Eszemet dicsérve, magamban hittem,
Tégedet, érdekes, mindig odébb tettelek,
Szívemben, komolyan sohase vettelek.

Mivelhogy kezed nem fogtam szorosan,
Bizony megbotlottam, s pénzemet elszórtam,
Intõ ujjad ekkor szigorúan dorgált,
Nem folyt még könnyem, mely valaha úgy fájt.

De ekkor még Tõled nagyon messze járva,
Lassan elindultam, koldusbotra jutva,
Most se volt egyenes lábamnak nyoma,
Kóborlásom mentén csalók hívó szava.

Oly fáradt vagyok, erõm már elhagyott,
Rongyos társ mellettem, az útra lerogyott,
Érte kiáltok ma, magam elfeledve,
Hinné-e a koldus, hogy ezért van szeretve.

Jánosnak, Zebedeus fiának

János, János,
Te aranyszívû János,
Mutasd meg nekem
Mibõl van a szíved,
Amiért a Megváltó
Úgy szeretett téged.

Esténként a tûznél,
Keblére is ölelt,
Hallhattad a szívét
Amint értünk dobbant,
Láthattad a szemét
Amint lángra lobbant.

Bárhová is vonult,
Sosem hagyott téged,
Foghattad a kezét,
Meg is csókolhattad,
Esténként saruját,
Meg is oldozhattad.

A kereszten szenvedve
Tereád tekintett,
S fiúként adott
Szenvedõ Anyjának,
Mikor jóanyát hagyott
Az Anyaszentegyháznak.

Búgó-zengõ pennát
Bocsájtott kezedbe,
Tenéked juttatta
A Jóhírek legszebbjét,
Tenéked osztotta
A szeretet lényegét.

Teendõid között,
Eszedbe ha jutok,
Vonj közbe engem is,
Kinccsel telt kebledre,
Hogy öleljen az Úr,
Engem is szívére.

János, János,
Te gyöngypergetõ János,
Szórjad a lelkem
Minden kincsel tele,
Menyegzõnek napján,
Büszkélkedjek vele.

Mezítláb

Nehéz mezítláb járni,
Fáj mezítláb állni,
Taníts porban járni,
Forró porban várni.

Nehéz mezítláb járni,
Csizmás elõtt állni,
Taníts porban járni,
Hajtott fõvel tûrni.

Nehéz mezítláb járni,
Korbácsütést állni,
Taníts porban járni,
Zokszó nélkül bírni.

Jó mezítláb járni,
Eléd leborulni,
Taníts porban állni,
Porba leborulni.

Assisi Szent Ferencnek

Szeretnék vinni neked
Valamit névnapodra,
De semmim sincs, nem jut másra,
Csupán egy szál kardvirágra.
Nem tudtam, hogy lantos voltál,
Kényeztett anyámfia,
Nem tudtam, hogy raboskodtál,
Meglelve a választ arra,
Melyre oly sokan keresik,
De hiába, hiába kutatva,
Mert vakok vagyunk mindnyájan,
Vakok, nézve, látva.

Nem tudom, hogy miként jöttél,
Szegültél egykor nyomomba,
Láttam neved beleírva,
Zöld katona zubbonyomba.
Ott voltam igazán,
Elbújva az utolsó sorban,
Valóban utolsó voltam,
Árnyékszéket takaritva.
Bárcsak oda kivánkoznék,
A legelsõ boldogságra,
Bár valóban lépkedhetnék
Megnyúgodva nyomdokodba.

Szomjan várakozni

Óbégató asszony roskad forró porba,
Ájult fiát csókolja kicserepzett ajka,
Libegõ délibáb gyászfátyolt lebegtet,
Dühöngõ testvér bosszútõrt dédelget.

Omlik a szívem, ha az ablakon kinézek,
Tépik fájó keblem, ha közéjük lépek,
Torkomat szorítja tüzes szomjúságuk,
Atyámat szólitja zabolátlan szájuk.

Két testvér tombol a köves utcákon,
Igéret és áldás tucatnyi magjukon,
Jármaik ledobva egymásnak rontanak,
Öldöklõ dühvel vértócsát taposnak.

Nem nézik a törzset melynek hajtásai,
Akinek adattak atyjuk áldásai,
Zúduló kõvekkel csókolgatják egymást,
Úsztatnak nemzetek gyülölködõ váltást.

Rimánkodnak egyre homlokot hajtva,
Nem vésik fejükbe, verik õsi falba,
Eleget hajlongnak a reggeli napnak,
Vallják a Gazdát, kirõl mit sem tudnak.

Égõ, olthatatlan, kemencében lángok,
Borítják a várost sikolytó foltok,
Emésztõ hévben rettenetes szomjuk,
Nem enyhülhet meg, míg áldástalan ajkuk.

Párolgó szív

Arany a fakó,
De hasznos képzelet,
Ha segít terajtad,
Ragyogó elmélet.

Gyöngyszem a parányi,
Titkos gondolat,
Ha megszületve,
Könnyíti válladat.

Gyémánt az ábránd,
Ha valóra váltod,
És hideg szívekbõl
Szedsz párolgó csokrot.

Grandiozus tervek,
Hiába csillogtok,
Összetört tükörként,
Útfélen villogtok.

Nyitsd ki a szemed

Pult elõtt toporgok, s tombolnak az árak,
Mindennapi gondok mázsaként nyomnak,
Túlról a mosolyod megvigasztal rögtön,
Óh, mennyi jó ember pompázik e földön.

Rendelõben várok és oly fáradt vagyok,
Kígyóként marnak láthatatlan bajok,
Meleg gondozásod megerõsit rögtön,
Óh, mennyi jó ember pompázik e földön.

Templomban szomjan, száraz sivatagok,
Szívembõl elszálltak a tündöklõ galambok,
Béke kézfogásod felvídít rögtön,
Óh, mennyi jó ember pompázik e földön.

Óh, mennyi jó ember, angyali szépség,
Hány meleg tekintet, milyen nagy kedvesség,
Szeretet csillog a szemekben e földön,
Nyitsd ki te is jól, s észreveszed rögtön.

Margaréta

Szerény margaréta,
Szõke virágocska,
Puha szélben hajlongsz,
Selymes fûben táncolsz.

Hajfonatod repül,
Fehér szoknyád sirül,
Virul tiszta arcod,
Szeplõtlenül tartod.

Szemed fényessége,
Csillag tündöklése,
Ritka szép mosolyod,
Szívekbe vájt nyomot.

Mi lesz a te sorsod?
Hol lesz a te dolgod?
Hová repülsz innen?
Merre szálsz a szélben?

Félretolt kalapra?
Kocsma lármájába?
Aszalódjon szírmod,
Zsenge tisztaságod?

Tán egy tisztes házba,
Porcelán vázába,
Család asztalára,
Békét sugározva.

De mily csodás lenne,
Ha csak beröppenne,
Egy kis kápolnába,
Urunk oltárára.

A mag

Malomkõ forog,
A jó lisztet szórja,
Bizony, rossz dolog,
Ha elvész a búza.

A padlóra nézek,
Lám, mi van leesve,
Egy árva búzaszem
Szorult a résbe.

Lehajolok érte,
Vízbe nem szalad,
Hisz belõle is
Jó kenyér dagad.

Ne búsulj búzaszem,
Én is egy mag voltam,
Kovászba kevertek,
S nézd, hogy megdagadtam.

A fa

Zsengén nõ a sárból, leng a puha törzse,
Dagadva hullámzik a ragyogó égre,
Kandargó gyökere izmosan vándorol,
Mélyen egy kõsziklát szorosan átkarol.

Duzzadó kérgének sûrûk a ráncai,
Mégis a hegyében gyengék az ágai,
Deres õsz harmatja hiába borítja,
Levelei közt, nem kacag egy alma.

Kishitü kertész csóválja a fejét,
Ez a fa soha sem éri meg termését,
A gyümölcsös földjét hiába foglalja,
Gazdánknak, belõle, nem lesz semmi haszna.

De egy másik jön titkon, hófehér köntösben,
Fejsze helyett kapát, meg ásót hoz kezében,
Tövist vág szorgosan,  írtja a bogáncsot,
Újuljon a fa, s nyíljon sok virágot.

Újra itt az õsz, a termés várt órája,
Most már roskad a fa, hajlik koronája,
Aranyalmát pottyant minden rezzenése,
Az egész gyümölcsös meghajol előtte.

Cinege a hóban

Picinyke cinege,
De jól van dolgod,
Divatot nem űzöl,
Tollaid nem únod.

Tipegsz a hóban,
Senkitõl sem kérded,
Hol laksz majd holnap,
Vagy lesz-e mit enned.

Szaporán röpködsz,
Szeled az eget,
Soha sem kérdezed
Ki van ott veled.

Testvér a fehér asztalban

Testvér a fehér asztalban,
Gondoltam rád viharban,
Tépte, szaggatta a szívem,
Hasogatta fájó keblem,
Nem esett kár a házamban,
Mert testvér vagy fehér asztalban.

Testvér a fehér asztalban,
Gyakran láttál álmodban,
Örömhírt hoztál kedvesen,
Szárnyra keltem a hitemen,
Míly szépek lábaid a magasban,
Mert testvér vagy fehér asztalban.

Testvér a fehér asztalban,
Emléked mindig a nyomomban,
Reádbíztam féltett kincsem,
Búzát, pelyvát, mind vegyesen,
Nyakadba ömlött álmodban,
Mert testvér vagy fehér asztalban.

Testvér a fehér asztalban,
Mérjed szíved a markodban,
Ingyen mérjed, jónak, rossznak,
Osztogassad fűnek-fának,
Semmit se hagyjál magadban,
Mert testvér vagy fehér asztalban.

Testvér a fehér asztalban,
Ha átnyújtod szíved a markodban,
Tisztán adjad, vigyázz kérlek,
Fehér abroszt ne cseppentsed,
Hisz fehér az asztal álmunkban,
Mert testvér vagy fehér asztalban.

Volt egy álmom

Volt egy álmom, édes párom,
Lám az ajtón kopogtatnak,
Kinyitottam, s hát mi kell látnom,
Két törpe jön, oly sápadtak.

Nekem is volt szörnyû álmom,
Láttam a nagy fenevadat,
Két békát küld fel a falon,
S a házunkban ugrándoznak.

Szorongatják lelkem, testem,
Ráülnek egy idegszálra,
Folytogatják árva szívem,
S jön a rettegett sziréna.

Fiatalnak keblét látom,
Sötét felhõ nyomja porba,
Uram, te vagy a doktorom,
Kérlek, segits hát most rajta.

Volt egy álmom, édes párom,
Fiatalnak vaságyában,
Nagy fényesség fogott karon,
S vezetett ki bõ áldásban.

Áldás

Áldom a napot,
Mert érleli az almát,
Áldom a földet,
Megtermi a búzát,
Áldom a felhõt,
Mert öntözi a mezõt,
Áldom a szellõt,
Elűzi a nagy hõt.

Áldom az erdõt,
Mert levegõt hűsítõ,
Áldom a rigót,
Jóreggelt fütyülõ,
Áldom a patakot,
Mert nyugtat csobogása,
Áldom a pisztrangot,
Elbűvöl síklása.

Áldom a medvét,
Mert fenyvesek királya,
Áldom a szarvast,
Kecses a járása,
Áldom a tehenet,
Mert oly finom a teje,
Áldom a báránykát,
Reménységünk jele.

Áldom a házat,
Mert családnak otthona,
Áldom az embert,
Gyönyörű a mosolya,
Áldom a szemét,
Mert rámcsillan sugara,
Áldom a két kezét,
Érettem fárasztja.

Áldom a tanítót,
Mert formálja a lelket,
Áldom az orvost,
Gyógyítja a testet,
Áldom a papot,
Mert kitárja karját,
Áldom a templomot,
Istennek házát.

Áldom azt, ki áld,
De azt is, aki átkoz,
Mindenek felett,
Szívem Téged hordoz,
Te vagy az élet,
Egyedül vagy méltó,
Minden mi szép és jó,
Tetõled származó.

Alázhassam városomat

Míly nehéz egy házat felújítani,
Roskadozó falait megszilárdítani,
Cifrára kihúzni porladt homlokzatát,
Tisztára meszelni mindenik szobáját.

Mennyi odvas fal városainkban,
Várva összeomlást esõben, viharban,
Míly óriási mû mindezt kijavítni,
Gránitból, márványból, csodává csíszolni.

Oly sokan vagyunk, oly sok romos város,
Benned reménykedik mind ki alázatos,
Örömmel rádbízza düllöngõ falait,
Hogy remekmûvedben mondja majd imáit.

Könyörögve kérek jámbor alázatot,
Hogy porig alázhassam lelki városomat,
Talán megszabadul ama kemény jajjtól,
Részt nyerve az igaz felmagasztalásból.

Nem vagyok méltó

Mikor homok a kenyér,
És epelé a víz,
Szívem dermedt ólom,
De lelkem benned biz’,
Nem vagyok méltó,
Hogy hajlékomba jöjj,
Bár csak annyit szólnál:
Kedves férfiú, jöjj...

Mikor hátamat a teher,
Már púposra nyomta,
S arcomat a vihar
Az út porába folytja,
Nem vagyok méltó,
Hogy hajlékomba jöjj,
Bár csak annyit szólnál:
Kedves férfiú, jöjj...

Mikor irigy sötét,
Iránytûm lopja,
Áradattal küzdök
Beléd kapaszkodva,
Nem vagyok méltó,
Hogy hajlékomba jöjj,
Bár csak annyit szólnál:
Kedves férfiú, jöjj...

Ha golgotára érve
Terhem ledobhatnám,
S dicsõségedért
Életemet adnám,
Nem vagyok méltó,
Hogy hajlékomba jöjj,
Bár csak annyit szólnál:
Kedves férfiú, jöjj...

Szívem kivánsága

Tizenkét évesen
Bölcseket oktattál,
Mindenki elõtt
Oly nagyon kedves voltál.

De képzelem magamban,
Néha Te is játszottál,
Az utca porában
Nevetve futkostál.

Kergetve szaladtál,
Kavicsot dobáltál,
S árnyékba húzodtál
Hogyha megizzadtál.

Veled kergetõzik
Szívem kívánsága,
Hozzád vágyakozik
Lelkem barátsága.

Mikor hazamennél,
Temelléd szegõdnék,
Szobád illatával,
Egy életre betelnék.

Édesanyád kedves szavát
Borzongva hallgatnám,
Jóapád ûgyes kezét
Szájtátva bámulnám.

S mikor esteledne,
Nálad toporognék,
Szívem azt motyogná:
Soha el nem mennék...

Sánta szív

Bajban vagyok barátom,
Elmondani nem tudom,
Fényképeket mutogattam néked,
De mindig csak a jót, meg a szépet.
Tudod, akartam, hogy megnyerjelek,
Varázsommal bűvöljelek,
A csúnyákat meg odahaza hagytam,
Mélyen a legalsó fiókban.

Óh, míly gyakran elképzeltem,
Gondolatban teregettem,
Megmutattam szégyenemet,
Sóvárogtam megértésed.
De sose jött az alkalom,
Mindezt csupán álmodom,
Így hát, sánta tehozzád a szívem,
Mert féllábát a fiókba rejtem.

Tudod, legszörnyűbb mind e bajban,
Hogy nem nyughatnak a fiókban,
Kirepülnek és üldöznek,
Árnyként mindig követnek.
De ha egyszer megmutatom őket,
Nem nyomasztnak engem már többet,
Pókhálóként lobbannak lángra,
S bátran áll a szívem talpra.

Szivárvány szimfónia

Becsukott szemmel
Lebegek zenében,
Ernyedten hullámzok
Akordok ölében.

Érzem, mint lényem
Csodás fény járja át,
Borzongó rezgése,
Szórja a szikráját.

És ha megpihentem,
Puha ringatásán,
Játszi kedvel röpködök
Fodros áradatán.

Szivárvány színein
Suhanok vágyakkal,
Loopingok, szlalomok,
Csillámló fénycsikkal.

Kacagva perdülök,
Eltelve csodával,
Színeknek, hangoknak,
Szinfóniájával.

Bennem a kegyelem,
Trillázok áldásban,
Nem kókadozok,
Nem vagyok magányban.

Röptömben kérdem:
E gyönyörüség kié?
A szivárvny zengi:
Az Úré! Az Úré! ...

Az igazság

Sokan keresik, kutatják,
Az igazságot hajszolják,
E világnak zegit-zugát,
Felbolygatják minden sarkát.

Keresik a törvényszéken,
Munkahelyen, rendőrségen,
Bizottságban, parlamentben,
Családnak a szűk körében.

Figyelik a gleccserekben,
Õsembernek tetemében,
Szénben, kõben, föld mélyében,
Odakint a világűrben.

Hallgatva a hitetõknél,
Hazugságot hirdetõknél,
Minden hamis sáfároknál,
Bölcsességet megjátszóknál.

Kutatják, de nem találják,
Talán nem is volt igazság,
Vonogatja mind a vállát,
És ha nem volt, õk mit bánják...

De ha igazán keresnék,
Egyszer bíztos meg is lelnék,
Mert ki keres, az mind talál,
Megnyugszik az igazságnál.

Van igazság, út és élet,
Te vagy, kiben reménykedek,
Megadtad, hogy rádtaláljak,
Megmutattad irgalmadat.

Zöld pázsit

Emberek állnak, tappognak,
Mocsárlében cubbognak,
Bokáig, térdig, derékig,
Van aki épp nyakáig.

Önfeledten társalognak,
Hasuk fogva kacarásznak,
Nem hasít tõr ágyékukba,
Sem iszonyat a gyomrukba.

Mondják, biza jól megy soruk,
Sosem volt piszkos a lábuk,
Selyemfinom talpuk tiszta,
Nem is látott sárt az soha.

Tagadják, hogy bûn létezne,
Viszket a botfülük töve,
Zöld pázsitnak régi álmát,
Hessegtetve elriasztják.

Zöld pázsitra hívogat Õ,
Selyemperzsa a legelõ,
Törülgetjük lábainkat,
Patyolatra talpainkat.

Ó, bár megnyílna a szemük,
Bárcsak hallana a fülük,
Büklögnének botladozva,
Törtetnének zöld pázsitra.

Facsimile

Míly nagyon szép az álom,
Be nagyon jó ha látom,
Míg a faxod mûködik,
Csodás dolgot közvetít.

Még ha átvetítve is,
Akár hasonlatban is,
Nagyon jó ha nézlek,
Gyönyörük a képek.

Dicsérsz vagy dorgálsz,
Néha féltve intessz,
De jó volna megérteni,
Suttogásod megragadni.

Értelmed megfoghatatlan,
Szemléleted oly magassan,
Fontos dolgunk ócska rumli,
Sorsunk csak egy rossz bicikli.

Szívem forog, vesém oktat,
Még éjjel sem nyugodhatnak,
Nem értem, hogy miképp nõ ma
Mustármagból óriási fa.

Míly nagyon szép az álom,
Be nagyon jó ha látom,
Csodálatos faxaidat,
Láthatatlan dolgaidat.

Bizony

Bizony, kicsi vagyok,
Bizony, gyenge vagyok,
Csupán egy pont vagyok,
Alig-alig látszok…

Képnek egésszébe
Szürkén beolvadok,
Ki is hinné el,
Hogy egy csillag vagyok.

Bizony hiú voltam,
Bizony nagyra vágytam,
Másvalaki dicsõségén,
Magasan szárnyaltam…

Bizakodás

Hivalkodás, bolond beszéd,
Elveszi az ember eszét.
Hányszor, hányszor megfogadtam,
Fogaimat szorítottam,
S mégis kicsúszott, elillant,
Fültölcsérbe belesuhant.

Minden balga beszédemet,
Jaj nekem, ha számon kéred.
Ezért kérlek, védj és óvjál,
Számra bölcs beszédet adjál,
Megbocsájtasz, bízok Benned,
Irgalmazol a lelkemnek.

Végsõ út

Álom, álom,
Édes álom,
Délutáni napsütéses álom.
Bágyadtan sût be
Mária hajlékába,
Az õ szent Fiának
Fehér oltárára.

Ülök, ülök,
Csendben ülök,
Megelégedve, fáradtan ülök.
Legutolsó padsor
Szélén várakozok,
Hogy ha ki kell mennem,
Senkit nem zavarok.

Uram, Uram,
Drága Uram,
Irgalmadra várok.
Ideje ha eljön,
Hogy elszólíts engem,
Szívem azt kívánná,
Hogy e helyen legyen.

Szebb lenne,
Szebb lenne,
Ó mennyivel szebb lenne,
Ha sátram bontása
Nem parancsra történne,
Hogyha végsõ útam,
Tehozzád vezetne.

Hegyi borzongás

Ne aggódj
A betevõ falatért.
Kedves veréb vagy
A lombok mögött,
Féltett bárány vagy
Farkasok között.

Hívogasd haza
Eltévedt társad.
Bõvelkedni fogsz
Égi táplálékban,
Hiányt sose szenvedsz
A Pásztor nyájában.

Ne törd magad
Vagyonért, kacatért.
Szírmaid virítnak
A a virágok fölött,
Tündöklő liliom vagy
Bogáncsok között.

Karold fel gyöngéden
A lekónyadt ágat.
Csillogni fogsz,
Ajándék köntösben,
Eltelve mosolyogsz
Gyönyörûségedben.

Ne fordulj el
Mikor kérnek tõled.
Mid van, amit
Nem úgy kaptál volna,
Ha pedig kaptad,
Ne nyerészkedj rajta.

Vessél bõven,
Hogy arathass bõven.
Oda vessél többet,
Ahonnan nem kaphatsz,
Visszajön az százszor,
Bízakodva várhatsz.

Alamizsnádat
Fecsegés ne mérje.
Ne tudja a bal kezed,
Hol gyûjt a jobb kincset,
Miképpen munkálja
Az ígért dicsõséget.

Egyedül Õ lássa,
Aki parancsolta.
Vizsgálja a szíved,
Titkon figyel téged,
Légy kedves elõtte,
Megfizet majd néked.

Fohászod legyen
Elrejtett leadó.
Térdeid nyomát
Senki meg ne lássa,
Szobádnak ajtaját
Tartsd jól kulcsra zárva.

Rövidre szabd imád,
Ne öntsd hosszú lére.
Jól tudja Õ
Mire van szükséged,
Balga kivánságtól
Megõrizi a szíved.

Boldogságod ott, bent,
Féltve, rejtve õrizd.
Szelídség legyen
Annak puha ágya,
Alázatosság
Legyen takarója.

Örülj és vigadj,
Hogyha szidalmaznak.
Ne félj ha csúfolnak
Szíved kincseiért,
Ne félj ha rád rontnak
A hegyen beszélõért.

Rajtacsíptem magamat

Rajtacsíptem magamat,
Hogy mennyire nem szeretek,
Pedig folyton-folyvást
Szeretetrõl fecsegek.

Cégeres nagy hazugság,
Hogy Láthatatlant szeretek,
Hiszen téged lát a szemem,
S ellened csak vétkezek.

Jajj a gyarló fejemnek,
Mégis titkon remélek,
Hogyha ezt én megláthattam,
Meglelem a szeretetet.

Alázatod mélységének magassága

Alázatod mélységének magassága,
Míly végtelen a létrája, egekre nyúlása,
Ha oszloppá gyűjtünk is mindent bűnt rakásba,
A füstje sem érhet fel érdemeid nyomába.

Mert leraktál minden dicsõséget, hatalmat,
Hogy Fia lehessél szeretett szolgádnak,
Leszáltál a mennybõl, tüzes füstoszlopból,
Hogy reánk mosolyoghass szerény nyoszolyádról.

Erõtlen nyugodtál a Szent Szűznek méhében,
Csendesen pihegtél jászolnak szélében,
Nem jöttél közénk díszes palotába,
Csak egy városszéli piciny istállóba.

Megkóstoltad néped kerserû kenyerét,
Verejtékes munkáját, bánatát, s örömét,
A kisértést, s a gonoszt, biza megszenvedted,
Gyengeségünk kelyhét mind kiűritetted.

Csodás tanításod, ahogy befelyezted,
Önszántadból, magad, kezünkbe helyezted,
Hogy gonoszságunk szerint elbánjunk Veled,
Egy bárányrugásnyit sem ellenkezett szíved.

Hagytad, hogy egyszálnyi ruhádtól megfosszunk,
Legalja latroknak sorába számoljunk,
Ártatlan vállaltad bűneink zsoldját,
Diadallá tetted halálod óráját.

Alázatod mélységének magassága,
Végtelen kincs oszlopos rakásban,
Ezrek és milliók adósságát váltod,
Mindnyájunk bűnét válladon hordod.

Örülj ha szenvedsz

Örülj ha szenvedsz, ha a gyomrod korog,
Ha fekély borít és a fogad kocog,
Mert eljön a pillanat,
El nem maradhat,
Tejben és mézben lesz nyugalmad.

Örülj ha ütnek, ha a hátadat verik,
Ha a másik orcádat is odatartod nekik,
S reméld ama órát,
Mikor megsimogatnak,
Mikor tieid között felmagasztalnak.

Örülj ha rabolnak, ha letépik gúnyád,
Mert vele adhatod utolsó ruhád,
Közel ama nap,
Mikor felruháznak,
Mikor hófehér köpenybe bújtatnak.

Örülj ha szenvedsz, ha a fejed veszik,
Mert éltél-haltál, miként a szentek teszik,
Eljön az idő,
Biztos lehetsz benne,
Mikor otthonod lesz az Úr serege.

Szeressétek a templomot

Szeressétek a templomot,

És a hívó harangszót,
Szeressétek a templomot,
Meg a tömjénillatot.

Becsüljétek lépcsõit,
Kopott-vásott padjait,
Tiszteljétek képeit,
Minden szentek szobrait.

Véghetetlen léptek sora,
Melyek régen sírba tértek,
Koptatták azt nap mint nap,
Hogy ma legyen hitetek.

Szeressétek a templomot,
Annak szerény szolgáját,
Szeressétek a templomot,
A nyáj rendelt pásztorát.

Becsüljétek meg a szavát,
Fogadjátok meg tanácsát,
És hogy van ki mondjon misét,
Adjatok az égnek hálát.

Szentek sora lágyan suttog
Sok könnyrõl, meg bûnbánatról,
Gyógyulások tízezrei
Áradnak a szent oltárról.

Szeressétek a templomot,
De leginkább annak a szívét,
Kis szekrényben rejtőzködő
Élő Urunk testét s vérét.

Szülinapodra

Óh édes Jézusom, karácsony közeleg,
Betlehemi jászolban csecsemõ szendereg,
Eljöttél hozzám, hidegben, sötétben,
Eljöttél hozzám, hogy ragyogj a szívemben.

Messzirõl jöttek a napkeleti bölcsek,
Aranyt, tömjént, mirhát, elédbe tettek,
Ugyan mit rakhatnék pici lábad elé,
Mi lehetne méltó mindezek mellé.

Tanuságtételem talán idemerészkedhet,
Egyebem úgysem ér egy hajítókövet,
Szobám magányában elõveszem tollam,
Senki sincsen itt, ki elfojtsa szavam.

Leírom a csendben egy papírosra,
Összecsavarom, s rejtem egy palackba,
Reménykedve dobom háborgó tengerbe,
Megtalálja az, kinek eljõsz a szívébe.

Boldogan megvallom, hogy rám ereszkedtél,
Vakító fényeddel körülöleltél,
Belémkarolva a jobbodra emeltél,
Ujjongó sorfal közt egy ajtón át vezettél.

Rendülten leírom, hogy megmutattad magad,
Ezüst tálca tavában, láttam az arcodat,
Oly fenséges volt, hogy felkiáltottam,
Álomból ébredve kábultan bámultam.

Ajtód elõtt

Ajtód elõtt kutya szundit,
Mancsán orra, bóbiskol,
Tudja, erre jár a Gazda,
Nem hiába rostokol.

Nem kóborol zsákutcákban,
Átkutatva árkot-bokrot,
Én vagyok az ajtód elõtt,
Hűségesen Reád várok.

Ajtód elõtt kutya szűköl,
Kilincset nyal, kaparássza,
Tudja, megnyítja a Gazda,
Nem hiába ostromolja.

Nem kutat a szemetesben,
Minden kukában kajtatva,
Én vagyok az ajtód elõtt,
Téged éhezve-szomjazva.

Ajtód elõtt kutya nyűszít,
Reszket lába, horpasza,
Nem hiába símúl hozzá,

Tudja, megvédi a Gazda.

Nem keresi merre fusson,
Véreznek a csípõs sebek,
Én vagyok az ajtód elõtt,
Oltalmadért esedezek.

Bárcsak, bárcsak én lennék az,
Nem gyűlne halomba vétkem,
Nem inognék, nem esnék el,
Mindig tudnám mit kell tennem.

Kívánság

Oly nagyon kívánom,
Hogy méltóképp várjak Rád,
Tiszta szobával,
Tiszta szemekkel,
Ujját szopó kisgyerek
Tiszta örömével,
Hogy álljak és várjak,
S merengve bámuljak,
A szerény jászolra,
A bárányra, meg a szamárra,
És Terád drága kisded,
Mint egy ajándékra,
Értve is, meg nem is,
E kicsinység nagyságát,
Örülve az örömnek,
Örülve a szeretetnek.

Vigyázz a szívedre

Vigyázz a szívedre,
Vigyázz a falára,
Vigyázz, kérlek nagyon,
Tisztaságára.

Mert zúdítja a világ
Szutyokzáporát,
Teleszórja piszokkal
Szeplõtlen padlóját.

S ha ifjú hévvel dobban,
Óvd a paráznától,
Tekinteted tőre,
Taszítsa azt távol.

Csak egyszer kell bemásszon
Ártatlan szemedbe,
Feneketlen kútat ásva,
Csalogat a mélybe.

Ha borospohár színén
Hagyod, hogy lebegjen,
Nehogy megdermedve,
Az aljára sülyedjen.

Mert pára borítja be,
Komorság homálya,
Nyirkos pince lesz
Gõzölgõ szobája.

De akkor is vigyázz,
Ha az élet súlya,
Ránehezedik,
És iszonyúan nyomja.

El ne csüggedjen
Repdesõ szárnya,
Mert könyörtelenül
Tapossák a porba.

Még inkább kérlek,
Óvd a dobzódástól,
Ne engedd, hogy szédüljön
Csalárd villogástól,

Homályos tükörben
Látsz-e bágyadt szemmel?
S miként is bánhatnád,
Mire nem emlékszel?

Féltõ könyörgésem,
Csak most jön a javából,
Óvd a szíved nagyon,
A pénztõl, s a vagyontól.

Piszkos bankjegyekbõl
Ragad tapétája,
S amíg el nem alszol,
Leszel rabszolgája.

S ha mindezektõl óvtad,
Szeret ellenséget,
Mikor arcul ütnek,
Békén marad szíved.

Szuronnyal döfhetnek,
Rút szavak szúrhatnak,
Szemed sugarai,
Szeretetet szórnak.

Bárány

Hosszú sorban vonulnak az árnyak,
Halottak temetik halottjukat,
Egy szürke juh a hintót vezeti,
S az elveszett nyáj csendben követi.

Bárány megy elől, botlik a lába,
Nyakára akasztva a Golgota súlya,
Csapzott a szőre, sánta és balga,
Bégetése repedt fazék hangja.

Van aki a sorban így háborog:
Ilyen a nyáj elõtt mit kódorog!
Van aki nevetve fogja a hasát,
Amikor hallja recsegő hangját.

Bizonysága jelét vállain emeli,
Bizonyságul örömest cipeli,
Kancsal szeme oly lágyan csillan,
Mint hűséges kutyának, szíve úgy dobban.

De hogyan is láthatnák a vakok,
Ahogy bordái alatt titkon ragyog,
S mint fénylő lámpás sűrű ködben,
Szövétnek ragyog a sovány mellben.

Bárány voltál, bárány is maradtál,
Terheddel ma már egy ujjal játsznál,
Hátranézel lám, mennyien követnek,
Ámulva nézed, a gyúnyt űzők eltüntek.

A nevem Semmi

A nevem Semmi,
Ki van, de mintha nem volna,
Emberöltõk sorába,
Mint Tejútba olvadva.

A nevem Porszem,
Mely a hegy lábához ült,
Ádámtól mostanig,
Egy sivatagnyi gyűlt.

A nevem Fűszál,
Mely elhervad holnapra,
Fuvallat kapja fel,
S röppenti kazalba.

De virul a Fűszál,
És csillog a Porszem,
Nem kong a Semmi,
Mert vele van a Minden.

Abba, Pater, jó Atyám,
Mint kisgyerek szólítlak,
Szívem buzgón keresi,
Miként magasztaljalak.

Mert lehajol a Minden
Egek boltozatáról,
Kikútatja az igazat,
A Semmi szívkamrájából.

Meglátod az igaz érzést,
Nem veted meg amiért kicsi,
Pedig olyannyira pici,
A Semminek is csupán semmi.